A válasz megtalálásához rögtön a kérdésen is finomítani szükséges, ugyanis a pszichológia öregebb, korából adódóan pedig szerteágazóbb szakma annál, minthogy pusztán az egyén megsegítésére korlátozódjon. Amikor pszichológushoz mint segítőhöz fordul, ő valószínűleg a tanácsadói vagy klinikai irányzatok valamelyikét képviseli a pszichológián belül, amik közt meglehetősen sok a különbség. Valójában tehát három típusú segítő közül kell választania. Na, de hogyan?

A coach szakma eszköztárát tekintve a pszichológiára nagyon is épít, viszont annak legfeljebb csak az alap módszertanát használhatja. A képzőhelyek ugyanis részben vagy egészben az egyes módszerek megismerését és alkalmazását valamilyen szintű pszichológus vagy egyéb, egyetemi végzettséghez kötik. A coachoknak általában nincs meg ez a képzettsége, így máshonnan, a folyton változó üzleti világból folyamatosan szerzett tapasztalatot és tudásanyagot megszerezve képződnek.

Ebből következően a karriert (és ezzel együtt az életmódot) érintő kérdésekben, legyen az vállalkozásvezetés vagy alkalmazottként előrébb jutás, elképzelhető, hogy egy coach segítsége elegendő lehet. Léteznek egyébként munka- és szervezetpszichológusok is, akikről most hosszan nem ejtek szót ugyan, de egyrészt ők is segíthetnek a fentiekben, másrészt a kiválasztást érintő kérdésekben vagy a munkakörülmények jobbá tételében már inkább rájuk érdemes támaszkodni.

A pszichológia tanácsadói vonala hasonlít a coachéra annyiban, hogy néhány, általában hat-tíz alkalmas beszélgetésből áll a teljes folyamat, és egy konkrét céllal dolgozik. A pszichológusnak ilyen esetben megvan a tudása ahhoz, hogy megértse az akadály vagy probléma mögötti érzelmi elakadást és jó esetben megfelelő módszertannal is bír ahhoz, hogy ebből segítsen kijönni. A coach ezzel szemben inkább magát a problémát érti meg és segít azt kiküszöbölni, még ha ez az érzelmi szál félresöprésével jár is. Csakhogy a félresöpört probléma nem szűnik meg, és később ugyanúgy, vagy akár más formában, de visszatérhet. Akinek a pszichológus diplomán túl nincs egyéb képzettsége, az a tanácsadói vonalat erősíti, így nagy eséllyel tud segíteni az érzelmi vonal megdolgozásában is, ugyanakkor létezik problémaspecifikus tanácsadó szakpszichológus képzés, így párterápia miatt vagy egy nagyobb krízis esetén érdemes lehet rögtön ez irányban keresnie a segítséget.

Probléma függvénye, hogy önnek klinikai jellegű segítségre van-e szüksége, de annyi bizonyos, hogy nagyobb az erre szorulók aránya, mint amennyien ezt sokan gondolhatják magukról. Segítségkérői oldalról ugyanis borzasztó nehéz meghatározni, sőt a tabusítás miatt sokszor felvállalni is, hogy az észlelt tünetek valójában egy mentális betegség jelei-e, amik rövidebb-hosszabb kezelésre szorulnak. Ebben kizárólag klinikai szakpszichológusok vagy a még nagyobb képzettséggel rendelkező pszichoterapeuták tudnak segíteni. Szintén ők azok, akiknél a legmélyebb önismeretet megszerezhetik, hiszen olyan eszköztárral rendelkeznek, amik a teljes személyiségszerveződésre képesek rálátni és hatni. Minél több és mélyebb téma merül fel, időben annál hosszabb, akár évekre elnyúló lehet a teljes folyamat. Fontos azonban leszögezni, hogy ez nem minden esetben van így, és hogyha nincs konkrét mentális betegsége, de több kérdés is foglalkoztatja az élet különböző területein, abban az esetben is érdemes lehet egyből klinikushoz fordulnia.

Bár kétségtelenül egyszerűbb lenne az élet, ha egy-egy bekezdéssel valóban össze lehetne foglalni az egyes területekről a legfontosabb tudnivalókat, valójában az emberi működés komplexitásából fakadóan a segítői szakmai sokkal összetettebb. A coach vs pszichológus-szakpszichológus-pszichoterapeuta tengelyen túl alapvetően meghatározza a szakember működését az, hogy milyen módszerben képződött. Elképzelhető, hogy bár megfelelő képzettségű segítőt választ, de az általa használt módszertan nem felel meg önnek valamiért. Biztatom, hogy az ezzel kapcsolatos kérdéseit, aggályait bátran és őszintén fejezze ki a szakember felé, hogy aztán közösen találják meg a legoptimálisabb utat a jobbulás felé.

Aki egyszer járt már és tudtak neki segíteni, valószínűleg igennel felel – mégis, a lakosság nagy része jó eséllyel sosem kerül terápiás környezetbe. Lehet okolni a gazdasági, élethelyzeti, mindenféle körülményeket, de a végeredmény az, hogy számos esetben fel sem merül mint lehetőség. Mint megoldás vagy kiút.

Ma még sokan vannak, akik úgy vélik, kellőképp kiismerték magukat a világban, és ezáltal kiismerték önmagukat is. Aligha tudják, hogy e benyomásaikat leginkább a visszajelzések egymásra pakolt rétegeiből állították össze öntudatlanul, mely biztonságérzetet adhat az ismerős tájon, de az élet ismeretlen területére érve a rendszer, aminek segítségével addig értelmezték a világot, hamar összeomlik.

Megrogyhat ez a világ- és önkép attól is, ha túl ismerős minden, ha ugyanazokba az élethelyzeti csapdákba esik újra meg újra. Így jár az, aki szürke hétköznapokra és megbízhatatlan, felszínes kapcsolatokra építi az életét, netán épp ellenkezőleg: csakis önmagára. Aki erre nem lát rá, majd keres kiutat, örökké e körforgásban ragad.

A kiút viszont épp, hogy befelé van. Nem a visszajelzések összességéből állunk, nem igaz az, hogy “nekem ennyi jutott az életből”. Amikor saját hibáinkat megtapasztaljuk, olykor csak azokba a felvett szerepekbe ütközünk, melyeket plusz rétegként az idő során felvettünk és megszoktunk, de amikre ma már nincsen szükségünk. Pedig az életút során ránk tapadt por mögött ott bujkál az, akiről elhitették, el kell rejteni, ahogy az is, akinek csak nem volt még lehetősége felszínre bukkanni. Mindenkiben számos lehetőség lapul ismeretlen mélységekben, így aki rászánja magára az időt és energiát, segítséggel képes közelebb kerülni valódi énjéhez, és e szerint vezetni életét.

Nyár közepén aktuális kérdés, milyen hosszú legyen a nyaralás. Javaslom, hogy fordítsa meg a kérdést: mennyi időt hagyna magának kipihenni egy teljes év fáradalmait? Egy hét, két hét? Csak egy hosszú hétvége? A pszichológia úgy tartja, átlagosan három nap szükséges csak ahhoz, hogy elkezdjünk kikapcsolni, a pihenés pedig csak ezután kezdődik meg. A rövidebb utakon szerzett élmények gyűjtése, mint egy fontos örömforrás, nem veszít erejéből, de ha a cél a feltöltődés testileg és lelkileg egyaránt, ajánlott a nyaralást négy szakaszra felosztani.

Kezdjen egy pár napos előkészületi periódussal, amikor elrendezi az ügyes-bajos dolgait, majd elutazástól számolva adjon magának három-négy napot áthangolódni, elengedni az otthon körüli gondolatokat. Amíg e körül forognak gondolatai, készenlétben áll, de ne aggódjon, mert ha az első szakaszban a legfontosabbakat elintézte, akkor a jól megválasztott pihenőhelyén szinte magától át fog állni “nyugalmi üzemmódba”. Az így megkezdett pihenésre lehetőségeihez mérten érdemes minél több napot szánni, és ezt követően, a visszatérésre  és visszaállásra további egy egész, de akár két napot. 

A gondos időbeosztás nem más, mint törődés önmagával, így ez legalább olyan fontos, mint a nyaralás helyszínének megválasztása. Saját belátása szerint ítélje meg, mennyit dolgozott az előző év során, mennyit idegeskedett, mennyi feszültség gyűlt fel önben, és döntsön: már tíz nap szabadsággal (beleértve a hétvégéket) is jelentősen javíthat mentális állapotán. Két hétnél többet azonban egy pihenésfókuszú nyaralásra nem érdemes szánni, a töltődés érzetét ennyi idő után ugyanis csak a felfedező utak képesek fenntartani, hála a folyamatos új élményeknek.

Forrás:
de Bloom, J., Geurts, S.A.E. & Kompier, M.A.J. Vacation (after-) effects on employee health and well-being, and the role of vacation activities, experiences and sleep. J Happiness Stud 14, 613–633 (2013).